h
0
A távdobás fizikája
2014. Jan. 30.

Még 2008 őszén írtam egy cikket a távdobásról (egy Chub Outkast 50 3 lb távdobó botot teszteltem), és nem is gondoltam rá, hogy komoly utóélete lesz. (A cikk itt a honlapunkon 2009. február 10-én jelent meg, az archívumban bármikor elolvasható.)

Füstös Gábor

Az első kérdés telefonon érkezett, ugyanazzal a bottal, amivel én Tiszafüreden a Szabics kikötőnél átdobtam a Tiszát (162 m), nem tudtak 125 méternél nagyobbat dobni. Később a cikket leközlő horgászújság szerkesztője is komoly érdeklődést tanúsított a cikkben közölt adatok háttere után, mert jelentős mennyiségű olvasói kérdés érkezett, melyeknek visszatérő eleme volt, hogy megpróbálták, de nem sikerült...

Először is szeretném leszögezni, hogy a távdobás nem hirtelen elhatározás, nem pillanatnyi hangulat kérdése. A sikeres távdobásnak több összetevője is van, az első a dobó fizikuma, a második a felkészültsége, gyakorlata - ezekkel most nem szeretnék részletesen foglalkozni, mert nem tudom összehasonlítani a kérdezők fizikumát és felkészültségét a sajátommal. Az viszont minden egyes kérdező esetében nagyon gyorsan kiderült, hogy a távdobás fizikai hátterével nem foglalkoztak, vagy nincsenek tisztában.
A távdobásnak komoly fizikai háttere van, több feltétel együttes teljesülése szükséges egy nagy dobáshoz, és higgyék el, a cikk végére el fogják fogadni, hogy az a látszólagos matematikai képtelenség, hogy a 125 nagyjából egyenlő 162-vel, nem is olyan nagy nonszensz...

Elöljáróban tisztázzuk azokat az általános körülményeket, amik között a „reklamálók" dobtak. Számomra az volt a legérdekesebb, hogy a döntő többség szárazon (réten, focipályán) próbált dobni, mondván, hogy csak itt tudta megmérni a dobás teljes hosszát. Ez már önmagában több szempontból is kudarcra ítélte a próbálkozást. A második leggyakoribb „hiba" a felcsalizott horog volt.
Kezdjük talán a második problémával.
Ha egy botot távdobásra tesztelek, az egyetlen ólmot jelent, mégpedig csepp (körte) alakút, mert a légellenállása (az a bizonyos cw érték, amit a gépkocsiknál mindannyian ismerünk) annak a legjobb, vagyis a legkisebb. Horog, csali ilyenkor fel sem merülhet! Ezeknek a dobás közbeni mozgása (általában bepörög) jelentős légellenállást, és ezáltal fékező hatást jelent.
Felmerülhet persze a kérdés, hogy horog (és csali) nélkül mit ér az egész?
Szeretném leszögezni, hogy a botok tesztjeihez magának a horgászatnak nincs sok köze. Tesztelés közben olyan kérdésekre keressük a választ, amelyek nem elsősorban a horgászat során merülnek fel, hanem annak hátteréhez tartoznak. Az előkehossz, a csaliként használt bojli nagysága nem állandó, horgászonként változhat - így az a logikus, ha tesztelés közben állandó körülményeket teremtünk, mert csak ebben az esetben lesznek az adatok összehasonlíthatók. (Az eltérő előkehossz és bojli méret változó légellenállási értéket jelent, így különböző mértékben befolyásolja a dobást.) A botra jellemző maximális (vagy ahhoz közelítő) dobástávolságot csak egyetlen szóló ólommal kell és lehet tesztelni!
Ez persze még nem a fizika, „csak" a módszertan, de ez az egyetlen kérdés 6-10 % különbséget jelenthet két dobás között, ha minden egyéb tényező azonos!

Ezen hosszúra nyúlt bevezetés után most már térjünk rá a fizikára, hiszen - mint mindjárt meglátják - az még ennél is jobban befolyásolja a dobástávolságot.
Az első nagyon fontos tényező, hogy vízen, vagy szárazon dobálunk. Ennek van talán a legnagyobb jelentősége, hiszen több dolgot is befolyásol.
Az első és legfontosabb a súrlódás. A vizes zsinór sokkal könnyebben pörög le a dobról, mint a száraz. Ha vízen dobálunk, a zsinór (és a dob pereme is!) egyre vizesebb lesz, ezáltal egyre kisebb ellenállással fut le a dobról. Amikor távdobást tesztelek egy boton, nem akarok azonnal nagyot dobni, hanem fokozatosan növelem a dobástávolságot, és így egyre jobban bevizezem a zsinórt. Az első dobás általában egy kényelmes lendítés, legtöbbször 40-50 méter sincs, innen növelem lassan, dobásonként a távolságot - a 15-20. dobásnál jutok el az első mért‑mérhető dobáshoz. (Vélhetően nem elhanyagolható tényező, hogy ezáltal nem csak a zsinórt vizezem be, hanem magam is bemelegítek...)
Szintén a vízen (víz felett) való dobás előnyét támasztja alá, hogy a víz felett állandó felszálló légáramlás van. Ha végiggondoljuk, hogy egy 100 méter feletti dobás esetén ez mennyit csökkent a gravitáció hatásán (mennyivel növeli a levegőben töltött időt) könnyű belátni, hogy ez is métereket jelent. (Ha mondjuk a dobásunk 10 méter/secundum sebességű, akkor minden másodperc, amivel többet tud tölteni a levegőben majd' 10 méter plusz távolságot ad hozzá a távolsághoz... Azért nem teljes 10 métert, mert nem egyenes vonalú egyenletes mozgásról, hanem úgynevezett vízszintes hajításról van szó - de ebbe most ne menjünk bele részletesebben, fizikából ezt valamikor mindannyian megtanultuk...)
Mindezeket figyelembe véve, az az egyetlen tényező, hogy víz felett dobunk, akár 20 % dobástávolság növekedést is jelenthet, a csökkenő súrlódás és a felszálló légáramlatok miatt.
(A súrlódás csökkentését szolgálja a távdobó botok gyűrűinek a mérete is, de ezzel most azért nem akarok foglalkozni, mert feltételezem, hogy akik megpróbálták, azok hozzám hasonlóan távdobó botot használtak.)
A vízparti dobás előnyét támasztja alá az is, hogy itt általában partról vagy stégről, tehát a víz szintjénél magasabbról dobunk. Ez is jelent néhány métert a végelszámolásnál, hiszen a már említett vízszintes hajítás miatt a röppálya végén az ólom nem függőlegesen esik le a vízbe, hanem ferdén előre, vagyis, ha magasabban állunk, mint a víz szintje, akkor ez is jelenthet még 1-2 métert.
Hasonló előnnyel járhat, ha meg tudjuk növelni az eldobott ólom kezdősebességét. Ha már elértük a fizikai erőnk határát, akkor még mindig van egy trükk, lépni kell egyet dobás közben. Ennek a megfelelő pillanatban való kivitelezése nagy gyakorlatot igényel, és jelentősen ronthatja a dobás pontosságát, de ha fontos, néhány métert ez is jelenthet. Ez utóbbi két lehetőséget csak a teljesség kedvéért írtam le, hiszen a távdobó tesztemnél egyiket sem vettem igénybe. (A csónakomból dobtam, tehát vízszintből, és nem léptem a dobással, mert a csónak billenése nagyon befolyásolta volna a pontosságot - ez utóbbinak ez esetben az volt a jelentősége, hogy pontosan magammal szemben kellett megdobnom a part szélét, ha a dobás jobbra vagy balra csúszik, jelentősen nő a távolság.)
Van viszont még egy fontos fizikai tényező, ami szinte minden dobásban komoly szerepet játszik, és ez a szél. Ha szemből vagy oldalról fúj, csökkenti a dobástávolságot, ha hátulról, akkor viszont növeli. Nem véletlen, hogy az atlétikai versenyeken a rövidtávok esetében folyamatosan mérik a szelet, és bizonyos szélsebesség felett az időt nem hitelesítik. Nekem a dobásteszt idején enyhe, alig érezhető, kicsit jobb hátulról jövő légáramlásom volt - szélnek ugyan nem nevezném, de a dobásaimat segítette. Legnagyobb meglepetésemre, akikkel beszéltem, nem tudták megmondani, hogy az ő próbálkozásaik során volt-e, és ha igen, milyen irányú volt a légáramlás. Pedig egy távdobást már egy olyan enyhe légáramlás is befolyásolhat, ami a víz tetejét nem is borzolja, éppen csak az elfújt gyufa füstje jelzi, hogy merre fúj...
Ha minden tényezőt összeadok, akkor egyértelműen látszik, hogy több mint 30 % távolságnövelő tényezőt nem használtak ki azok, akik megpróbálták megdobni az általam elért távolságot. Ha a 125 méterhez hozzáadok 30 %-ot, akkor gyakorlatilag 162,5 métert kapok, tehát akármilyen furcsa, a két szám nincs olyan messze egymástól, csak a fizikai háttérrel kell pontosan tisztában lenni, és kihasználni az ebben rejlő lehetőségeket.
Végül azért engedjék meg, hogy két apróságra azért felhívjam mindazok figyelmét, akik most kaptak kedvet a távdobáshoz.
Az egyik, hogy teszthorgászként nekem nem kell féltenem a botot, amivel dobok, ez mentálisan komoly előnyt jelent, hiszen nincs kockázati tényező, nekem nem jelent akkora gondot egy teszt közben bekövetkező bottörés, mint annak, aki a saját botjaival próbálkozik a távdobással. (Ez persze nem volt mindig így, amíg megtanultam nagy távolságokra pontosan dobni, bizony jó néhány botot összetörtem - mégpedig a sajátjaim közül.) Az pedig két szempontból is hatalmas előny, hogy nem kell a botra figyelnem, egyrészt tudok kizárólag a dobásra összpontosítani, másrészt vélhetően nagyobb erővel dobok, mert az ösztönös óvatosság nem gátol meg az erőkifejtésben.
A másik hatalmas előny a pergetéssel eltöltött rengeteg idő. Érdemes végiggondolni, hogy egy nap horgászat alatt melyik módszernél mennyit dobunk. A pontyozás nem tartozik a nagy dobásigényű módszerek közé. A legnagyobb dobásigénye a pergetésnek van, a következő a match. Én nem állítom, hogy a pergetőhorgászok vagy a matchhorgászok a legjobb dobók, de gyakorlatuk és rutinjuk nekik van a legtöbb - szerintem lehet és érdemes tőlük tanulni...

FG.

Füstös Gábor

Hozzászólások:

soregi

Nézelődő

nézelődik, ismerkedik....

Regisztrált:
2011-08-14

Tisztelt Füstös Gábor úr!

Régóta foglalkoztat a téma, hogy minél hosszabb dobásokat érjek el. Ezért érdeklődve olvasok minden írást ami a távdobással foglalkozik.
Tavasszal vásároltam egy Daiwa Team Daiwa Heavy Feeder (4,20 m, 40-150 g) botot és egy Nevis Feeder Master 5000 orsót, Trabbucco S-force 0,18 mm damil. Ebből a felszerelésből próbálom kihozni a legjobbat. Ön mit javasol, milyen súlyú ólom, etetőkosár lenne a legideálisabb, éredemes-e vékonyabb fődamilt használni, gondolkodom a Berkley Nanofil 0,17mm vagy 0,15 mm vásárlásán. Szeretnék 120 -140 méteres dobásokat elérni ezzel a felszereléssel.
Köszönettel: Sőregi Attila
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni!

A cikkben szereplő termékek